Kád a háztetőn

Izrael fiainak-lányainak hasonló okból kellett megfürdeniük és ruhát mosniuk amennyiben "tisztátalanná váltak", például leprással vagy holttesttel érintkeztek, bűnt engesztelő áldozat húsát érintették, magömlés, vérfolyás, havi vérzés esetén.

A hőségtől sújtott tájakon ráadásul kellemesnek is bizonyulhattak a hűsítő vízcseppek.

A természetes vizek által nyújtott fürdési lehetőségeken túl már az ókorban is léteztek mesterséges, épített fürdők. Ötezer esztendős fürdőkultúráról tanúskodnak az Indus folyó melletti Mohendrso-Daro romjai, amelyek között közművesített(!) fürdőszobákra leltek a régészek.

A Bibliában ugyancsak számos utalást találunk a házi fürdőzés szokására. Zsuzsánna a gyömölcsöskertjébe vitetett kádban fürdött, amikor meglesték a kéjsóvár vének; a gyönyörű Batsebát (Betsebét), Urijah fürdőző feleségét királyi palotája tetőteraszáról látta meg Dávid.

A ház tetején elhelyezett bronz, később terrakotta kád nem volt ritkaság, ennek kényelmét azonban túlszárnyalták az i. e. 19. századi Tell-Adzsúl úri házai, amelyek fürdőszobáit vízelvezetővel is ellátták.

Az ókori krétai palotákban is találtak fürdőszobát és fürdőkádat. Az ókori görög kultúra esztétikai ideálja, amely az embert is istenekhez hasonlatossá, azaz széppé akarta tenni testben és lélekben egyaránt, ugyancsak pozitív hatást gyakorolt a fürdőkultúrára. Hippokratész, az orvostudomány görög atyja feljegyzéseiben hangsúlyozza a különféle fürdők hasznosságát, mi több: elsőként próbál tudományos igényességgel közelíteni e témához.

Ókori fittnesz-center

Már a görögök is építettek meleg vizes, nyilvános fürdőket, ám a rómaiaknál valósággal kivirágzott a fürdőkultúra.

A fürdők hatalmas, elegáns épületekben kaptak helyet, és a társas élet színhelyeivé váltak.

Ilyen "fittnesz- és szórakoztató center" működött annak idején Aquincumban is, mely fénykorát az i. sz. II-III. században élte.

Az időszámításunk kezdete körül történt római katonai megszállást követően a település ekkorra Alsó-Pannónia tartomány fővárosává vált; római helytartói palotával a mai Óbudai Hajógyári szigeten. Az itt állomásozó seregnek több közfürdő állt rendelkezésére.

A "nagyfürdő" nem csupán a tisztálkodás színhelye volt, a kikapcsolódást is szolgálta: helyiségeiben társasjátékok, labdajátékok, felolvasások is zajlottak

. Aki belépett, a pénztár előtt találta magát, ahonnan a vetkőzőhelyiségbe jutott.

Innnen két kisebb terem nyílott, valószínűleg egy zuhanyozó, valamint egy fal- és padlófűtéssel ellátott olajozó-masszírozóhelyiség.

Az előcsarnok a frigidariumba, azaz a hideg fürdőbe vezetett, majd a tepidarium, vagyis a langyos fürdő, végül a caldarium: a meleg fürdő következett. Gőzfürdőt és kádfürdőt is igénybe vehettek a kliensek.

A termeket kemencékkel fűtötték kívülről; az elhasznált vizet a helyiségek padlója alatt futó csatorna vezette el egy főcsatornába, amely a Dunába torkollott.

Persze, ez csupán afféle egyszerű, provinciális intézmény volt.

A Róma szívében épült, palotaszerű, elit fürdőket pompásnál pompásabb mozaikok, falfestmények, szobrok díszítették, és hozzájuk sportcsarnokok, könyvtárak is csatlakoztak.

Ám e luxusfürdőzéseknek is vége szakadt egyszer. Aquincumból a hunokkal való megegyezést követően, az V. század elején kivonultak a rómaiak, s néhány évszázaddal később köztudottan egész birodalmuknak is befellegzett.

Piszkos évszázadok

A sötétnek nevezett középkor a személyes higiénét illetően valóban meglehetősen sötétnek mondható, noha nem minden kultúrkör képviselői számára volt az.

A kínaiak állítólag ötnaponként fürödtek és naponta ötször mostak kezet, az ó-bolgárok mindennap fürödtek.

A bizánci császárok olyannyira adtak a tisztaságra, hogy utazásaikon bőrmedencés magyar fürdőt és fürdősátrat vittek magukkal.

Ebből persze, menten arra következtethetünk, hogy időnként őseink is fizikai közelségbe kerültek a vízzel, és nemcsak olyankor, amikor véletlenül belepottyantak.
Ám arról is találunk feljegyzéseket: honfoglaló elődeink "nemigen voltak a fürdés barátai".

Az európai papság  már korábban sem volt az. Szent Hieronymus (Jeromos), a IV-V. század fordulóján élt dalmát egyházatya kizárólag gyermekek számára tartotta elfogadhatónak az ilyesféle hívságos cselekedetet. 

A VIII. századtól kezdve a Spanyolországon keresztül ható arab-iszlám kultúra némiképpen változtatott e képen.

Aki e korban is ragaszkodott a rendszeres tisztálkodáshoz, találhatott rá megoldást.

Fadézsában, fakádban áztathatta tagjait, vagy ha városban lakott, elmehetett egy fürdőházba, ahol fürdősök és borbélyok lesték kívánságait.

Hogy nem csak ők, arra álljon itt egy francia példa, Villon néhány sora, amelyek címzettje egy beszédes nevű, vélhetően könnyűvérű leányka, bizonyos Utca Jeannine: "Jeannine l'Avenue / menj a feredőbe / nosza beleülj / Jeannine l'Avenue. "* Amire a kétértelműen pajkos vers utal, az az egyik oka annak, hogy az egyház továbbra sem támogatta lelkesen az ilyesféle intézmények működését.

A nagyobbik baj azonban az volt, hogy a fürdők a fertőzések, járványok melegágyává váltak, aminek következtében lassacskán kialakult a soká prosperáló nézet: fürödni nem csupán erkölcstelen, hanem egészségtelen dolog is.

Középkori komfort

Könnyű lenne többé-kevésbé jóindulatú fensőbbségtudattal, lenézéssel tekintenünk a középkorban élő átlagemberre alacsony fokú higiénés igényei miatt, ám gondoljunk csak bele: akkoriban a fürdéshez szükséges meleg víz előállítása nem egyszerűen a megfelelő csap elfordítása útján történt.

Hidegebb évszakokban ehhez fát kellett vágni, tüzet kellett rakni, több fordulóval vizet hozni vagy hozatni a legközelebbi folyóból, patakból, forrásból vagy kútból,  azt megmelegíteni, alkalmas fürdőedénybe tölteni (már ha akadt ilyen a háznál), aztán megfürdeni a néhány négyzetméternyi sötét és füstös, vagy éppen tágasabb, ám hideg és huzatos lakótérben, esetleg a népes család vagy szolgaszemélyzet érdeklődésétől kísérve.

Végül pedig alkalmas helyre ki is kellett önteni a fürdővizet.

Ez nemcsak fárasztó és körülményes, hanem meglehetősen kockázatos eljárás is volt, hiszen például egy tüdőgyulladás akkoriban végzetes betegségnek számított.

Kézenfekvőbb megoldást kínáltak a hévizes források, ám lássuk be: ma sem sokan vágnánk át mondjuk, mínusz tíz fokban erdőn-mezőn, hogy a sáros vagy sziklás forrásvidéken egy jót fürdőzhessünk. Igaz, kiépített területek is léteztek, amelyeken gallyakból összetákolt bódék, a tehetősebbek számára sátrak jelentették a felsőbb komfortfokozatot. A betegek számára egyes helyeken mai szemmel nézve igencsak szerény kivitelű ispotály-épületek biztosították a gyógyvizekhez való hozzáférést.

Világos, hogy mindezen lehetőségeken messze túltett a keleti fürdőkultúra, melyet hazánkba kétségtelenül a sokat és méltán átkozott százötven esztendős török uralom hozott el.

Keleti kényelem
 

A török hódoltság időszakában sorra épültek hőforrásaink mentén az ilidzsék, vagyis a meleg vizes fürdők, amelyek a tisztálkodás lehetőségének megteremtésén túl általános kondíciójavító funkciót is elláttak.

Az utazók elbeszéléseiből pontos leírást is kaphatunk ezekről. Steinach császári követ például így emlékszik vissza egy budai fürdőben szerzett élményére 1583-ból: "... csodaszép, nagyszerű fürdő ez, mely ontja a természetes, csaknem forró ásványvizet, és berendezése is kitűnő.

Az első helyiség négyszögű előcsarnok, közepén kőből kiformált fontána, melynek egyes nyílásaiból hideg víz folyik.

Ugyanitt a falak mentén padok húzódnak; a fürdőzés után ki-ki kedvére pihenhet ezeken."

Leírja az ezután következő teremben található szépen díszített, vörös márványkő forrásfőt, majd a templomok előcsarnokához hasonlatos kialakítású gőzfürdőt és az ebből nyíló nyiratkozó- és tisztálkodó-helyiséget, végül pedig a fürdősök tevékenységét, akik egyértelműen csontkovácsként is működtek, lábukkal dögönyözve a vendég hátát, akinek aztán "hátraszorítják a karját és alaposan megtornáztatják.

Végül pedig kezeik közé ragadják a páciens fejét, s ide-oda rázzák és taszigálják... hogy nyakcsigolyája szinte ropog - mindez azonban nem okoz ártalmat, sőt nagyon is jólesik."

Steinach azt is megjegyzi

: útitársaival csak éjnek idején használhatták a fürdőt, mivel az nappal csakis a törökök rendelkezésére állt, továbbá említést tesz arról: Budán még két ilyen fürdő áll, amelyek közül az egyikbe kizárólag nők járhattak.

Az efféle keleti kényelmet adó, rendszeres fürdőzés természetesen nem volt bárki számára hozzáférhető, és - mint afféle "pogány szokás" -, nem is számított feltétlenül követendő példának.

Ezt igazolja számos ránk maradt írásos és egyéb emlék.